|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 11 találat | lapozás: 1-11 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kabós Éva 1998. október 10.Október első napjaiban az erdélyi magyar történelmi családok képviselői gyűltek össze Nagyenyeden. A Castellanum Alapítvány ismertetésének és elfogadásának szentelt közgyűlésen Apor Csaba és dr. Csávossy Ferenc méltatta a kezdeményezés nemes célját és szóltak az erdélyi történelmi családok sorsformáló szerepéről Erdély magyar társadalmának alakulásában. A második napon Ugron Katalin, Kabos Éva és Mikó István írásaiból olvasott fel, a szellemi-gazdasági életről Klebersberg Éva és Tőkéczki László értekezett. A harmadik napon, okt. 4-én a megjelentek részt vettek a katolikus plébánián a mártírokra emlékező ünnepségen és az emlékmű avatásán. /Győrfi Dénes: Castellanum Alapítvány. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 10-11./2000. november 10.Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke nov. 9-én megnyitotta a VI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárt. Eljött Barth István, a Magyarországi Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének elnöke is. A könyvvásáron 35 különálló stand kínálja a könyveket. Több mint 5000 cím van a standokon. Nov. 10-én Impress Kiadó /Marosvásárhely/ két új verseskötetet mutat be, Kabós Éva Visszajátszás és Killár Katalin Lángok ligetén című munkáját. /(lokodi) Megnyílt a VI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 10./2000. november 24.A Székelyudvarhelyen működő, Lőrincz György író által létesített Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány nov. 25-én a Városháza dísztermébe hívja az irodalomkedvelőket két fontos esemény alkalmából: köszöntik azokat az erdélyi magyar írókat, akik az idén töltötték be 70. életévüket vagy hetven fölött valamelyik kerek évfordulót: 75-öt, 80-at, 85-öt, 90-et. Az évek sorrendjében ők a következők: Szabó Gyula, Csávossy György, Kabós Éva, Hornyák József, Létay Lajos, Sombori Sándor. Ismertetik az irodalmi alapítvány által idénre meghirdetett esszépályázat eredményeit, kiosztják a pályadíjakat az első három pályázónak. A beküldött tanulmányokat elbíráló bizottság tagjai: Gálfalvi György író, dr. Kántor Lajos irodalomkritikus, Lőrincz György író. Az ünnepélyes műsorban fellépnek a helybeli Palló Imre Művészeti Iskola diákjai. /(Komoróczy György): Írók köszöntése és díjazása. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 24./2001. szeptember 29.Elhunyt Kabós Éva /Kolozsvár, 1915. febr. 2. - Marosvásárhely, 2000. szept. 24./ Földbirtokos család sarja. Első verseskötete Zörgessetek! Megnyittatik! címmel 1937-ben jelent meg szülővárosában. 1949-ben kitelepítették kényszerlakhelyre, Marosvásárhelyre. Legnagyobb irodalmi sikerét az 1997-ben kiadott Volt egyszer egy kút című önéletrajzi visszaemlékezéseivel aratta. Ezt a könyvet várta tőle Sütő András is, aki az erdélyi sors drámájának továbbírására ösztönözte Kabós Évát. Az erdélyi magyar birtokosság közelmúltbeli sorsát írta meg Kabós Éva, a koronatanú hitelességével. Az egyház volt lelkének oltalmazó menedéke. /Nagy Pál: A hitvalló igazak erejével élt, alkotott. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 29./2001. december 29.A Református Család /Kolozsvár/ november-decemberi száma - a folytatásokban megjelenő egyháztörténelmi írások mellett - elsősorban adventi és karácsonyi szám. A címlapon lévő új csíkszeredai református templomot, illetve az egyházközség rövid történetét Hegyi István, a gyülekezet lelkipásztora mutatta be. A lap teljes oldalt szentelt a harminc éve megboldogult dr. Biró Mózes kolozsvári lelkipásztor és orvos emlékének, aki templomépítő munkája mellett testi és lelki gyógyítója is volt híveinek. Szintén teljes oldalban emlékezik a szeptember 24-én 86 évesen Marosvásárhelyen meghalt Kabós Évára. /Makay Botond: Református Család. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 29./2005. november 1.Mindenki hiányzik valakinek. Végső búcsút kellett venni többektől, köztük van Fülöp G. Dénes, a felejthetetlen marosvásárhelyi vártemplomi lelkipásztor, Kövesdi Kiss Ferenc, a Mezőség szórvány-magyarjainak fáradhatatlan istápolója, Illyés Kinga előadóművész, Izsák József irodalomtörténész, Ferenczy István, az erdélyi magyar színjátszás kiemelkedő alakja, Szabó György Pál, a mindenes EMKE-elnök és pedagógus, Imreh Ernő jogász, Sipos Lajos, Vásárhely házainak, hajdani nagyjainak szenvedélyes ismertetője, Ágoston Albert, a kollégium ügyét védelmező öregdiák... néhány név a hiányzók hosszú névsorából. Folytatni lehet a korábban eltávozottakkal, akik a kultúra különböző ágazataiban nagy betűkkel írták be nevüket Marosvásárhely újkori történelmének könyvébe: Molter Károly, Tompa Miklós, Kovács György, Bözödi György, Gagyi László, Csorba András, Erdős Irma, Gyarmaty István, Kabós Éva, Székely János, Tóth István, Oláh Tibor. /Nagy Pál: Akik hiányoznak. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 1./2007. október 31.Kabós Éva 2001. szeptember 23-án hal meg, lezárult egy jellegzetesen erdélyi magyar emberi-írói életpálya nagy íve, melynek alakulását szorongató történelmi fordulatok határozták meg. Az egykori maroslekencei földbirtokos, Kabós Kálmán költő-lánya, az egyik legismertebb, legmegbecsültebb mezőségi történelmi család sarja korán magára maradva szakmai tudással vezette a lekencei birtokot. 1940 után Dél- Erdélyben maradt, övéi mellett, és hűséges maradt népéhez, nemzetéhez a vagyonfosztás és kilakoltatás után is. Költői hitvallása volt: „Meglátjátok: ha minden szétesik, én itt maradok, veletek maradok. ” Sütő András méltán látta helyét Erdély nagyasszonyai között. A Mezőség halk hangú, poétája volt Kabós Éva, akiről Nagy Pál tartott előadást a Castellum Irodalmi Esték rendezvényén. Nagy Pál a temetésen elhangzott gyászbeszédéből idézett. „Legnagyobb irodalmi sikerét az 1997-ben kiadott Volt egyszer egy kút című önéletrajzi visszaemlékezéseivel aratta. Ezt a könyvet várta Tőle biztató együttérzéssel Sütő András is, mikor e kötet élén közölt levelében a történelmi omlás jajszavait említi, s az erdélyi sors drámájának továbbírására ösztönzi Kabós Évát. Templomépítő elődeinek tragédiáját, az erdélyi magyar birtokosság közelmúltbeli sorsát írta meg Kabós Éva a koronatanú hitelességével. ” 1949 márciusában elhurcolták, kényszerlakhelyre. Elégtétel, kitüntetés volt számára, hogy a Magyar Írószövetség Budapesten tagjai sorába fogadta. Tudta, vallotta: a család az a legősibb kötelék, ami megtartó erő, s ezek a kis közösségek biztosíthatják a nemzet megmaradását. /B. D. : Nem lehetünk hűtlenek emlékéhez. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 31./2013. december 7.Uz Bence esetei (Nyirő-breviárium)Nyirő József, miután 1919-ben kilépett a papi rendből, megnősült. Felesége Bedő Ilona tanítónő, aki 1984-ben halt meg, s Marosvásárhelyen nyugszik a református temetőben, közel a Molterék sírjához. Nyirőéknek három gyermekük volt, Réka, Csaba és Ildikó. Férje halála után Nyirőné Madridból egy hollandiai szeretetotthonba került, ahol különösebben jól nem érezhette magát, mert mint Nyirő tréfásan mondta volt: „Ilus lelkem három nyelven tud, magyarul, székelyül és perfektül.” Hamarosan kérelmezte a román hatóságoktól a hazatérési engedélyt, amit meg is kapott, sok más ígéret mellett: nyugdíj, udvarhelyi házuk visszaadása stb. Amiből jó szokás szerint semmi sem lett. Marosvásárhelyt jelölték ki neki, ahol kezdetben egy komfortosabb filagóriában lakott, nyugdíjat is csak jó későre és minimálisat kapott, jószerével írószövetségi segélyből élt, a szerénynél is szerényebben. Szegény Ilus nénit, ahogyan Molteréknél Nyirő Józsefnét egymás között hívtuk, mi „örököltük meg” Marosvásárhelyen. Nem tudom, miért éreztük szegénynek nemcsak a szó valódi, de átvitt értelmében is, amikor alapjában véve vidám asszony volt, sohasem panaszkodott, sohasem sajnáltatta magát, soha nem siránkozott. Talán az itthon maradt, erdélyi családrész fölött ott keringő tragédiák sorozata miatt, amiről soha-soha még csak célzást sem tett: beszédes volt, és mélységesen hallgató. Vastag, sokdioptriás szemüvegével emberhez, ételhez közel hajolva jóízűeket tudott nevetni. Sohasem vasárnaponként ebédelt nálunk, az a Kabós Éva napja volt, s „túl sokan lettek volna” egymásnak. Örökké állította, hogy „Jóskám lelkem” sohase volt a nyilas parlament elnöke, ahogyan itthon sokan terjesztették. Utólag átgondolva például Molteréknek a Nyirővel való utolsó találkozását, amit napra be lehet határolni: 1943. október 29-én Budapesten Molter Károly Örökmozgó című vígjátékának nemzeti színházbeli premierje alkalmából – hogyan lehetett volna a sikerben és örömben, az ünneplésben Molterékkel, Ligeti Ernővel, Tompa Miklóssal együtt a Nyirő család, ha a barikádnak annyira a másik oldalán állottak volna? Érdekes, hogy Tamási Áron is felutazott Budapestre, ugyanabban a szállodában – az Imperialban – laktak Molterékkel. És ott volt velük sok verbászi rokon és barát, többek között Molter Emil, az író testvérbátyja, akivel a Marosvásárhelyen élő három Molter fiú ekkor találkozott életében először és utoljára, mert két év után valamennyiükkel végeztek a Tito-katonák. Azt kell mondanom, Nyirő „elszabadult” fantáziája gyermekmeséket produkált a történelemhez képest. A premier előtti ebéd Nyirőéknél a fasori villában légiriadóval végződött; a háziak, a vendégek levonultak a pincébe... És hány alkalommal idézték még a székelyudvarhelyi időkből Ilus néni „napiparancsát”, hogy „Jóska lelkem, írjon egy lepedőt!” Így született az Uz Bence is. (Kis/Nyirő/könyv, Csíkszereda, 2003, Pallas-Akadémia Kiadó) Marosi Ildikó Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. február 5.Erről jut eszembeA helyzet fokozódik, jut eszembe Nagy Pál szóban, írásban is közzétett anekdotájának a csattanója, amely mindig nagy derültséget keltett a teremben, bárhol is adta elő. A mulatságos eset, amelyet a kritikus egyik visszaemlékező kötetében megörökített, évtizedekkel ezelőtt ilyentájt, februárban, a falusi könyvhónap idején esett meg, még az osztályharcos korszakban, amikor az elvtársaknak minden pillanatban ébernek kellett lenniük. A helyzet ma is folyton-folyvást fokozódik, az abszurditás, a műveletlenség és az ostobaság a mai társadalomban is gátlástalanul pöffeszkedik. De az irodalomtörténész közíró korjellemző humoros sztorija nem elsősorban aktualitása miatt bukkant elő közönségtalálkozós emlékeimből, hanem azért, mert a minap röppent fel a hír: Nagy Pál betöltötte a 90. esztendejét. Isten éltesse erőben, egészségben! Régi idők tanúja, sok-sok rendkívüli ember volt barátja, ismerőse, gazdag az élettapasztalata, bőven lehet még olyan mondandója, amit érdemes papírra vetnie, nyomtatásban is rögzítenie. Immár több mint hét évtizede, hogy a marosvásárhelyi református kollégium diákjaként ott lehetett a díszteremben, amikor Móricz Zsigmond szólt az iskola tanulóifjúságához, és azóta számtalan más ilyen esemény résztvevője, aktív részese volt itthon, városában, szűkebb pátriájában, a Mezőségen, Erdély és az anyaország távolabbi tájain. Krónikásként tudósított róluk, vitázott, véleményt mondott, amikor úgy gondolta, hogy fontos lehet a közölnivalója, hitt a tollforgatók felelősségében, és ennek szellemében próbált is cselekedni. A Sütő András Baráti Társaság elnökeként a legutóbbi hónapokig is ezt bizonyította. És ezt tükrözte hosszú ideig rendszeresen jelentkező Notesz című rovata is lapunkban. Harminc éve vonult nyugdíjba, de nem nyugalomba. Az Igaz Szó, A Hét, az Új Élet korábbi szerkesztője nem csupán szólamként vallotta, hogy nincs ideje semmittenni. A saját kötetei mellett számos értékes könyvet szerkesztett, gondozott, készített sajtó alá, Wass Albert műveiből egy egész hosszú sorozatot. Amíg ereje, energiái lehetővé tették, Vásárhely örökmozgó, cselekvő jeleseként mindig valamilyen jelentős kulturális, szellemi cél érdekében ügyködött. Amikor Nagy Pállal találkozom, a mezőségi hűségesek egy másik tisztelt egyénisége, Kabós Éva is mindig eszembe jut. Gyakran szaladtunk össze Pali bácsival a sok megpróbáltatást méltósággal viselő, példás emberi tartású költőnő főtéri lakásán, akinek élete utolsó szakaszában adatott meg az elégtétel, hogy újra elismerték lírikusi, prózaírói tehetségét. Az erkölcsi jóvátétel folyamatát Nagy Pál is kitartóan szorgalmazta. Kabós Éva is februárban született. Most lenne 99 éves. Kétezerben hunyt el. Nyolcvanadik születésnapjára írt versében kissé megfáradva, megkeseredetten, lemondóan mondja: "A fények ott játszanak / még a hegytetőn, / de elérni a / csúcsokat már nincs erőm – / nem jutok fel a / rímeket-rejtő hegytetőre, / vonszol magával / erdélyi sorsom nyolcvan éve". Nagy Pál kilencven esztendeje munkálkodik következetesen erdélyi sorsa kiteljesítésén. És teszi ezt reményeink szerint a továbbiakban is. Eddig is sok mindent megvalósított. Miért ne hinnők, hogy kedvéből, alkotóerejéből futja még újabb visszanéző kiadványra, és lesz kiadó, könyves ember, aki segíti ennek is a megjelentetését?! N.M.K. Népújság (Marosvásárhely), 2015. december 7.Ország és nemzet szolgálatában – Torma Miklós emlékéreAz erdélyi magyar történelmi családokat egyesítő Castellum Alapítvány tagsága 2005. december 9-én vett végső búcsút Marosvásárhelyen Torma Miklóstól, az alapítvány akkori ügyvezető elnökétől. A tízéves évforduló apropóján a néhai közösségépítő emberre, a Castellum szellemiségének egyik meghatározó egyéniségére emlékezik a tagság. Búcsúbeszédében a mostani elnök, gr. Haller Béla marosvásárhelyi tanár egyebek közt azt mondta: „Torma Miklós ügyvezető elnökként nagy feladatok előtt állt már a 90-es évek elejétől, ugyanis nagy volt a tét: felismerni a múltnak azokat a szellemi-erkölcsi tartalmait, amelyeket nem szabad veszni hagyni, megtalálni az egyetlen hangot, amelyen szólni lehet a megváltozott világhoz, nagy-nagy tudással és bölcsességgel mérlegelni az újrakezdés esélyeit miután megváltoztattuk a megváltoztatandókat, egyszóval megtalálni a múlt jövőjét.” A néhány napja elhunyt br. Csávossy György író, egyetemi tanár – a közismert borász szakember, a Castellum egykori elnöke – pedig így fogalmazott Torma Miklós koporsójánál: „A Castellumban te voltál a kastély tégláit összekötő habarcs. A kastély lehet pompás építmény, de összekötő anyag nélkül romhalmazzá válik. Szerény voltál végtelenül, megmaradtál szürke, falakat tartó közegnek, csak mi, akiket összefogtál, tudtuk, hogy nélkülözhetetlen vagy.” A mintegy hatszáz éves, csicsókeresztúri nemesi előnevet viselő Torma családnak az egykori Szolnok-Doboka vármegyében, a mai Beszterce-Naszód megyében voltak birtokai. A családból többen is kitűntek országos vagy megyei ügyek intézésében és voltak, akik a tudományos életben szereztek érdemeket. Ezúttal csupán a két jeles régészt: Torma Károlyt és Torma Zsófiát, valamint Mikes Kelemen édesanyját, Torma Évát említem. Zsófiáról könyvet jelentetett meg a Kriterion Kiadó (1972) és Szászvárosban 2005-ben emlékünnepélyt rendeztek tiszteletére; Károlynak 2003-ban szobrot állítottak Naszódon, Éva pedig hazatérésre buzdította fiát egyik levelében. Torma Miklós életét meghatározó jelszavát felmenőitől, őseitől tanulta: ország és nemzet szolgálatában, ez legyen a legfontosabb! Sosem önmagáért, mindig a közösségért fáradozott. Lelkiismeretesen, józan mérlegeléssel dolgozott. Élettapasztalatának, széles körű tudásának köszönhetően számos esetben bölcs tanácsainak vehette hasznát a tagság. Sokat vállalt magára nem csupán alelnökként, hanem a restitúciós ügyek mozgatójaként is. Felméréseket készített a Civitas Alapítvánnyal az elkobzott vagyonokról, javaslatokat is tartalmazó folyamodványt nyújtott be több hazai minisztériumba, hogy méltányosabb legyen az ingatlan-visszaszolgáltatási jogszabály. A Torma családot az 1949-es március 2-ai kitelepítés és teljes vagyonelkobzás csicsókeresztúri otthonában érte. Miklós ugyan megúszta az elhurcolást, mert középiskolás volt Désen, de később neki is kijutott a megbélyegzésből (munkaszolgálat, kapuzár főiskolákon, egyetemeken, sokáig csak fizikai munka). A mai fiatalok okulására talán nem hiábavaló megosztani a továbbtanulás lehetőségeiről szóló, a Torma Miklós özvegyétől, dr. Rácz Katalintól származó információkat: érettségizett ugyan Désen 1949-ben, de egyetemről már szó sem lehetett. Jakó Zsigmond – egyebek mellett – a következőket írja Kabós Éva költőnőnek 1998-ban: „Torma Miklósék levéltárát én hoztam be Entz Géza társaságában Csicsókeresztúrról Kolozsvárra. Jól ismertem anyját és apját, de hát ő akkor, amikor náluk vendégeskedtem, még kicsi fiú volt. Utolsó hírem, illetve kapcsolatom Tormáékkal az volt, amikor megpróbáltam, sajnos az akkor adott körülmények közt sikertelenül, hogy felvegyék a Bolyai-egyetem történelemtudományi karára. Ma is jól emlékszem, miként seperték félre az érveimet, miszerint egy olyan család leszármazottját, amely a régészprofesszor Torma Károlyt és Torma Zsófiát adta a magyar történelemtudománynak nem felvenni a karra, kész öngyilkosság” – közölte Rácz Katalin. Miklósnak csak az osztályharc megszűnése után adódott lehetősége felsőfokú tanulmányok elvégzésére, osztályvezetőként ment nyugdíjba. A tíz éve eltávozott felebarátunk betegen is dolgozott a közösségért. 2005 nyarán még a hagyományos Castellum-találkozó alkalmával erdélyi történelmi emlékhelyek bemutatásával gyarapította a hallgatóság ismereteit, novemberben pedig az alapítvány közgyűlésén beszámolót terjesztett elő. Tudta, súlyos beteg, mégis tudott kedves és mosolygós is lenni. Halála után a Castellum vezetősége Torma Miklós-díjat alapított. Azokat a tagokat jutalmazzák vele, akik figyelemre méltó eredményt értek el az alapítvány céljainak megvalósításában. Évente egyszer egy személy veheti át a díjat. Jó alkalom, hogy minden évben a tagság felidézze Torma Miklós emlékét. Akik ismerték, szerették és tisztelték, gondoljanak rá kegyelettel! Komoróczy György Krónika (Kolozsvár) 2017. augusztus 5.Mezőkölpényi Nagy Pál emlékéreAz 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben. Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban. A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.” Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László, Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András, Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos... Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.” Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején. A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír. Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban. Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.” A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.” Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték. Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja. Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun! (Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-11
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
